Emlékszel még a legelsõ dalra, amit te írtál?
Bill: Igen, 9 éves voltam. A dalt az egereimhez írtam, akik épp akkor pusztultak el. Traurig (Szomorú) volt a címe. Nem a Tokio Hotel-hez való, az biztos. (hangosan nevet) Habár a Leb die Sekunde is elég régi - most mégis rajta van az albumunkon...
Aminek hatalmas sikere van. 200.000 eladott CD. Hogy tetszik a mostani életed?
Bill: Állatira élvezem. Mindenesetre sokkal stresszesebb, mint ahogy azt az ember képzeli. Sokan gondolják, hogy attól, hogy az embernek megjelenik egy CD-je, máris egy halom pénzt keres, és csak a "legfelsõbb" körökben mozog. Pedig ha tudnák, hogy például nagyobb rendezvényeken az öltözõk csak apró kabinok... De azért nagyon klassz!
Minek kellene történnie ahhoz, hogy elhagyd a Tokio Hotel-t?
Bill: Semmi esetre sem hagynám el! A banda pont az, amire mindig is vágytam. Nagyon hálás vagyok, hogy a zenélés nálam már ilyen korán összejött. Minden nap újból örülök ennek.
Mi a legfontosabb az életedben?
Bill: Anyukám, az ikertestvérem Tom, és persze a Tokio Hotel.
Vannak dolgok, amiket a testvéred, vagy anyukád nem tud rólad?
Bill: Nincsenek! Tényleg mindent elmondunk egymásnak. Anyukámmal arról beszélhetek, amirõl csak akarok. Semmi olyan nincs, amit ne tudna rólam. Tommal ugyanez a helyzet.
A kapcsolatod a szüleiddel mindig ilyen jó volt, mint ma?
Bill: Igen. A zenében is mindig támogattak minket. Egyik fellépésrõl elvittek a másikra. Nagy szerepet játszanak az életemben. Szerintem szuper, hogy ennyire lazán neveltek minket. Természetesen voltak szabályok is, de a kapcsolatunk igazán jó.
Milyen érzés valójában egy rajongó szerelmeslevelét olvasni?
Bill: Nagyon jó, és minden egyes levélnek örülök. Néha azonban rossz lesz a lelkiismeretem.
Hogyhogy?
Bill: A rajongóink annyira sok munkát fektetnek a leveleikbe. Szuperédes dolgokat írnak. Az ember mégsem tud mindegyikre válaszolni, mert erre nem jut elég idõ.
Vannak még álmaid?
Bill: Persze. Mindenképpen szeretnék egyszer Tokióban koncertezni. Ez marha jó lenne.